Folytatás

Ez volt az utolsó, és nem történt semmi sem.  A hercegnők nem szabadultak ki. Most mihez kezdjek? Mit tegyek? Gondolkoznom kell. Szükségem van egy perc csendre, hogy mindent átgondoljak. Én vagyok a Prizma, meg kellett mentenem hét hercegnőt, akik a szivárvány színeit képviselik: piros, narancs, sárga, zöld, világoskék, sötétkék és az ibolya. Most pedig, hogy elvileg ki kellett volna szabadulniuk, még mindig raboskodnak, mert nem tudom megfejteni ezeket a mondatokat. Mi értelme van ennek? Nem tudok rájönni. Idő... és szerelem. Nap. Halál. Hiba. Változás. Isten. Boldogság. Ez mind szép és jó... lenne, ha rájönnék végre mit is... És ha egyszerűen itt hagynám őket? Visszamennék és...
- Nem menekülhetsz a probléma elől.   Azokat megoldani kell, nem pedig elfutni. Elég legyen ebből a rossz szokásodból! Gondolkozz! - már megint Alexander hangját hallom a fejemben.
Elnevetem magam. Hülye vagyok megint. Képzelődöm, álmomban is! Ez már súlyos. Komolyan, el kell mennem egy pszichológushoz. Fejtsük meg ezt a rejtvényt, utána ráérek aggódni az elmeállapotomat illetően. Körbemegyek, és elolvasom újra és újra a kőbe vésett sorokat. Hümmögök egy sort mindegyiknél, aztán megakad a szemem az egyiken:
"Isten bármilyen világot teremthetett volna, de ő ezt teremtette." - ő ezt a világot teremtette, de nekem egy újat kell teremtenem, amit csak akkor tehetek meg, ha tiszták az érzéseim, és bevallom a hibáimat is, amihez persze idő kell, hogy rájöjjek, hol hibáztam:
"A hiba az élet része. Ha nem hibázol, nem tanulsz, és ha nem tanulsz, soha nem változol."
"Az idő mindent fölfedez, semmit sem hagy rejtve, de napfényre hozza, még ha a föld mélységes mélyébe rejtőzött is."
De ha rájöttem a hibáimra, az erősségeimet is számba kell vennem, és azokat is meg kell fogalmaznom magamban:
"Ha az ember szeret valakit, mindent könnyűnek talál. A Nap fényesebb, a virágok szebbek, az emberek jobbak."
"Igen, szeretni tudni a legnagyobb boldogság. És a szeretet a legnagyobb jó, amit az ember önmagából másoknak adhat."
Viszont ha szeretek valakit, ugyanúgy hibázhatok, lelkemet elemésztheti a felélem, az irigység és a féltékenység:
"Tudod-e, hogy az igazi nagy szerelmet az őszi erdőn a legszebb kezdeni? Nincs nagyobb csók, mint amelynek váltását ezer halál lesi?"
Ezzel pedig megbánthatom azt, aki a világon a legfontosabb nekem:
"A szó, ha olykor fájdalommal szállhat, nem ajkakon, a lelkekben bont szárnyat."
Nem menekülök el!
Miért érzem, hogy énekelnem és táncolni? Hogy valami újat szeretnék teremteni? Hogy nekem kell megtennem? Mert én vagyok a Prizma.
- Valahol a világban - kezdem énekelni - valahol a sötétségben, hallom a hangját, hallom, ahogy hívja a lelkem.
Feldobom a varázspálcámat a levegőbe és utána ugrok, balettozom a levegőben, egyik lépés a másik után, fel és le, most egy forgás, és egy ugrás. Hangtalanul érkezem a jobb lábamra, a balt hátra, egyik kezem előre a másikat a bal lábam után nyújtom. Tökéletes arabeszk. Forgok, tovább, varázspálcám végén szalagként kígyózik a szivárvány.
- Lehet, hogy a jövőm, lehet csak egy emlék, vagy a szerelem vár rám.
Balancé, plié, jeté. Fent vagyok a levegőben. Még egy forgás.
- Ringass lágyan, ölelj magadhoz.
Piros. Virágok mindenfelé. Illatuk bódító parfüm. Csiripelnek a madarak.
- Ne hagyd, hogy elvesszek a sötétben, segíts, hogy lássam a fényt.
Narancssárga. Hullnak a levelek, hogy várják az újabb tavasz, egy jobb eljövetelét. Minden a puszulásba hanyatlik, hogy újra kezdje, tiszta lappal.
- Becsukom az szemem, hallgatom a szelet, hogy suttog a fülembe.
Sárga. Új élet, egy szebb jövő. Ami akkor is létezik, ha senki sem hisz benne.
- Érzem a vágyat.
Zöld. Teremj! Zöldelljenek a fák, legyen gyümölcs, édenkert.
- Magasabbra és magasabbra.
Világoskék. Felettem az égbolt, bárányfelhők úsznak keresztül a nagy kékségen.
-Hadd halljam a hangotok, had legyek veletek.
Sötétkék. A nyugalom. A csend. A bátorság.
- Hallom a madarak dalát, ahogy fúj a szél.
Lila. Szeretlek. Szeretem minden porcikádat. Nem tudom elmondani mennyire. Egyet tudok: csak te és senki más!
- Valahol a világban, valahol a sötétségben, hallom a hangját, hallom, ahogy hívja a lelkem. - énekeljük az utolsó sort együtt. Én, a Prizma és a szivárvány hét hercegnője. Létrehoztunk egy új, sokkal jobb világot. Itt, a fekete erdő közepén.
Fáradt vagyok. Csak ülök a frissen nőtt fűben, szaporán veszem a levegőt, teljesen kifulladtam.
- Quillia! Kiszabadítottál minket! Annyira köszönöm!  - ugrik a nyakamba Ukemochi. A többiek pedig körém állnak. Marissa tekintetét fürkészem, látom, hogy valami baj van még.
- Marissa, fordulj meg, kérlek.
Nem szívesen csinálja, amit mondok, de végül megfordul. A szárnyai még mindig el vannak törve. Felállok. És megölelem.
- Adok neked egy ajándékot. - Megfogom a szárnyait. - Ez fájni fog, ne haragudj! - Mintha kimondtam volna, a kezemben lévő pálca tőrré változik, én pedig levágom Marissa szárnyait, majd elengedem őket és ezernyi fehér pillangóvá változnak mielőtt földet érnének. - Törött szárnyú hercegnőknek nem kell a sérült szárnyukat viselniük, kapnak helyette másikat. Neked adom az enyémeket. Úgysem lesz már rájuk szükségem. Fogadd el. - mosolyogok. - A szárnyaimat Marissának adom! Neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. - mondom ki hangosabban. Két perc sem telik bele, és a hátamon hűlt helye a szárnyaknak. Ellenben Marissa arcán a boldogság patakja csordogál.
- Quillia, Alexander már vár rád. - Uzume mosolyog rám. - Menj, és hódítsd meg még jobban. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.
- Köszönöm!
- Mi köszönjük neked, te vagy a mi megmentőnk!
Indulok a kapu felé, érzem, hogy hamarosan felébredek, és ez az egész csak egy csodálatos álomnak fog tűnni, mégis, érzem, hogy több volt ez annál. És bár itt hagyom ezt a világot, az emlék megmarad, és mindig velem lesz, és ha véletlen elfelejteném, akárhányszor szivárványt látok, mindig eszembe fog jutni, hogy a tövében tényleg kincset találhatok.
Megállok. Lenézek a toronyba, sehol egy repedés, sehol egy lyuk. Csak az ablakok.  Most mit csináljak? Olyan mély. Szárnyakon egyszerű volt feljönni, de hogy megyek le?
- Quillia.  - szólnak utánam egyszerre.
- Tessék?
- Ugorj! - mondja Marissa.
- És ütközben lefelé növessz szárnyakat! - kiáltják a többiek, és én boldogan teljessítem, amit mondanak.