Folytatás:

Ahogy hozzásimultam, olyan gyorsan kezdett el verni a szívem, hogy úgy éreztem, kiugrik a helyéről, átöleltem Darkforest derekát, és úgy éreztem, már semmi rossz nem történhet, mert ő itt van velem. 
- Köszönöm - mondtam végül, és felnéztem rá, ő pedig megajándékozott csodálatos mosolyával. Lehajolt, homlokát az enyémnek támasztotta.
- Én köszönöm neked, hogy most itt lehetek veled... soha nem gondoltam volna, hogy... - ebben a pillanatban úgy éreztem, nem fogom megtudni, hogy mit akart mondani, mert lágyan megcsókolt, én pedig visszarepültem a valóságba.
Vissza akarok menni. Vissza Alexander karjai közé, a biztonságba. De hogyan? Most nem jött a szokásos szédülés, lehet, hogy vissza sem térek abba a világba... már soha többé. Hajnalodik. Az éjszaka hamarosan véget ér. De talán ha elalszom, még visszakerülhetek, ha szerencsém van, nem?
Pislogok párat, kényelmesen elhelyezkedem, és elképzelem, ahogy megint megcsókol, és megint, és megint. Sóhajtok és elmerülök egy újabb álomban.

*

Hófehér minden. A fű, a fák, az ég és az a hatalmas torony is, ami előtt állok. Körülnézek. Egyedül vagyok, sehol senki. Elindulok, hogy körbejárjam a tornyot. Alig érek át a másik oldalra, megpillantok egy feketébe öltözött fiút mellette pedig ott áll Orgelus.
- Darkforest! - kiáltom, és rohanok felé. Ő felém fordul, kitárja a karját, én pedig ugrom a karjai közé. El sem hiszem, hogy itt vagyok. A karjaiban, és hogy rám várt. Nem, ezt nem hiszem el, sehogy sem tudom.
- Végre! Miért tűntél el? Ha megbántottalak a... csókkal, én nem azért csináltam. Nem volt semmi hátsó szándékom, kérlek, ne... - elerednek a könnyeim. Nem kell magyaráznom az érzést, amit akkor érez az ember, ha rátalált valami fontosra, ugye? Mert most megtaláltam azt, ami nekem igazán fontos. És róla még az álmaimban sem mondok le, többé soha nem mondok le semmiről, és az a bizonyos pohár ezentúl mindig tele lesz! - Megcsókolhatlak megint?
- Ha nem zavar, hogy sírok, akkor igen.
Életem legédesebb csókját kaptam meg. Soha nem fogom elfelejteni. Mosolygok.  - Ez lenne hát az Angyalok Tornya? Milyen gyönyörű!
- Akárcsak te, Quillia. Most be kell menned oda.
- Félek, mert ha nem sikerül, ki kell dobnod innen. Ez nem tudom, mit jelent, de nem akarom, hogy bánts engem, vagy hasonló. De bemegyek, hol van az ajtó?
- Ott ahol kinyitod. Tedd rá a kezed a Toronyra, és majd megmutatja, hol van az ajtó, ha nem mutat semmit, akkor nem te vagy a Prizma. De ha megmutatja a valódi alakját, te vagy a kiválasztott. Legyél bátor, akár egy oroszlán, és nyisd ki!
Én, mint Prizma...
Megölelem Darkforestet, megpaskolom Orgelus nyakát, és a toronyhoz lépek. Felemelem a kezem, hogy megérintsem, de megállok egy pillanatra. Hátranézek, elmosolyodom, és új láng gyúl fel bennem. Meg tudom tenni, nem lesz semmi baj. Elhiszem, hogy bármi sikerülhet. Lágyan és óvatosan érek hozzá a masszív kőtömbökhöz. Olyan, mintha márványból lenne az egész. Aztán a fehér fény megtörik az ujjaim alatt és a gömböcskék, amik eddig a fejem körül lebegtek most újra váltogatják a színüket. A tenyerem alatt melegséget érzek. Becsukom a szemem, minden olyan csendes, békés.  A melegre koncentrálok, érzem, hogy szétárad a testemben, feltölt és visszaáramlik a Toronyba.  Átalakulok belül és kívül. Úgy érzem, felnőttem valamihez, amit nem is ismerek, több lettem valamivel, ami később segítségemre lehet bármiben. Most már tudom, most már megértettem, hogy ki is vagyok. Mert egész eddig én voltam a Prizma, Quillia.
- Te vagy az, Quillia? Azt hittem, már sosem jössz el hozzám. Látod, milyen állapotban vagyok? Hamarosan összedőlök, és akkor mi lesz a hercegnőkkel? Ez az otthonuk!
- Nyugodj meg, Torre degli Angeli! Most már itt vagyok. És nem megyek el innen. - Elengedem a Tornyot és hátralépek. Rettenetesen néz ki. Lehet, hogy az égig ér, de annyi lyuk és repedés van rajta, hogy csoda, hogy még itt találtam.  Félek, ha tovább késlekedünk, nem lehet megmenteni már. Szegény Torre degli Angeli!  - Darkforest... úgy látszik, igazad volt, többre vagyok képes, mint amit gondoltam magamtól. - lépek oda hozzá, és megölelem.
- Szárnyaid nőttek! Te vagy a Prizma. Te vagy... Quillia úrnő! - dermedten áll, mint egy szobor. Komolyan, nem ezt a reakciót vártam tőle! Most mi kivetnivaló van abban, hogy én vagyok a Prizma, nem tudom elképzelni. És attól, hogy szárnyaim... Várjunk, azt mondta szárnyaim nőttek?
Hátrasandítok, és tényleg ott vannak, hófehér angyalszárnyak nőttek a hátamon! Na ez már nekem is sok! Hihető, ha azt mondom, nem azért ájultam el, mert utánozni akartam a 18. századbeli nőket, akik bármikor elájultak, ha úgy volt kedvük, dehogy is! Nekem az égvilágon nem volt kedvem elájulni. Mégis, most, hogy magamhoz tértem, már semmin nem lepődök meg. Mert még a ruhám is másmilyen rajtam, a hajam pedig szénfekete és olyan hosszú hogy szinte leér a bokámig. Hogy nézek ki?
- Te gumiztad fel a hajam? És te öltöztettél át?
- Dehogy, úrnőm, hová gondolsz? Nem értem hozzád, csak, amikor elkaptalak!
- Miért beszélsz így velem? Nem vagyok az űrnőd, eddig normálisan beszélgettünk, mi a bajod?
- Nem gondoltam volna, hogy úrnő tényleg Quillia, mert azt mondta, hogy nem biztos, hogy tényleg az. És ezért...
- Nem hittél bennem, igaz? De én még mindig hiszek benned, Alexander! És ne nevezz úrnődnek, rendben? Mert az úrnők nem csinálnak ilyet.
Megcsókolom az ajkait. Azt hiszem, ellök magától, de e helyett, olyan szorosan magához húz, és olyan szenvedélyesen megcsókol, hogy alig kapok levegőt.
- Mennem kell. - mondom vonakodva, de tényleg nem maradhatok itt tovább. Kibontakozom az ölelésből, leporolom a ruhám, meghúzom a hajamban a hajgumit, hogy jobban tartson, és elindulok az omladozó Angyalok Tornya felé.
- Szeretlek! - kiált utánam Darkforest.
- Bárcsak ezt mondanád, amikor felébredsz ebből az álomból. - suttogom magam elé és gyorsan letörlöm a könnyeimet.
- Gyere vissza hozzám, Quillia! Ígérd meg, hogy visszajössz majd!
- Ígérem - kiáltom vissza mosolyogva. - Torre degli Angeli, beengedsz engem? - kérdezem a Toronytól, aki kinyitja előttem az ajtót.
Ahogy belépek, becsukódik mögöttem az ajtó, sötét van itt bent, épp arra gondolok, hogy kéne valami világosság, amikor felfénylenek körülöttem a gömböcskék, de most sokkal többen vannak. Piros, sárga, narancs, zöld, világoskék, sötétkék és lila színben pompáznak.
Elmosolyodom.
-Indulhatunk? - kérdezem. - Elkél ide egy kevés szín, és egy kis boldogság, nem igaz, Torre degli Angeli? Hercegnők, nemsokára ott vagyok!
Tudom, hogy képtelenség, de akkor is meg kell próbálnom, mert nincs semmilyen lépcső, amin fel tudnék menni, így marad a repülés, ami bizonyára nem is olyan nehéz, mint ahogy gondolom. Leguggolok, erőt gyűjtök a lábamba, és elrugaszkodom, a földtől. Csapkodj, csapkodj, csapkodj! Jaj istenem, nem megy olyan zökkenőmentesen, mint hiszi az ember. Várjunk... lebegek. Ez eddig nagyon is helyén van, a szárnyaim megtartanak, de hogy kell felfelé menni velük? Csak akarjam, hogy felfelé vigyenek? Egy próbát megér. Fel! - mondom magamban többször is. De mintha hiába próbálkoznék. Máshogy kell megfogalmaznom, mit szeretnék. A madarakra gondolok, ők hogy repülnek? Csak viszi őket a szél, a légáramlatok tartják őket a magasban, azok alapján ereszkednek és emelkednek, vitorláznak a szárnyaikkal a szélben. Ez azt jelenti, hogy nekem is szükségem van pár erősebb szárnycsapásra, hogy légáramlatot keltsek itt bent, ahol pedig nagyobb rések vannak, a beáramló levegőt használva feljebb juthatok. Ha nem sikerül kitalálok még valamit, és addig próbálkozom, amíg nem járok sikerrel.
Leereszkedem, szinte a talajhoz ér a lábujjam, és most! Minden erőmet beleadom az első csapásba, majd a másodikba is, és a harmadikba. Aztán ráérzek a ritmusra, pördülök párat a levegőben, és már megy is, egyenesen felfelé. Megszűnik minden körülöttem, csak a cél hajt, felfelé, a toronyban. Nevetek, boldog vagyok, fel, feljebb, még feljebb.
Egy ideig nem látom a színeket sehol sem, de ahogy egyre több és egyre nagyobb lyukak mellett repülök el, meglátom őket. Alattam, kicsivel lemaradva jön a piros és a narancssárga, a tornyon kívül pedig a többi, egymással versenyve próbálnak beérni. Először vékony sugarakban hatolnak át a falakon, aztán egyre több és több szűrődik át, végül már mindenhol a hét színt látom. A kezdeti sötétségből áttértem a fehér fénybe, repülünk felfelé. A végtelenbe. Egyenes a csillagokig, úgy érzem. Már nem is felfelé repülök, hanem előre, mintha útközben eldőlt volna a torony. Látom a kijáratot. Egy hatalmas, aranyozott kapu. Alattam a színek szivárványba rendeződtek és úgy törünk át a kapun.
Arra számítok, hogy egy gyönyörű kertben találom magam, csivitelnek a madarak, és minden csodálatos. Ehelyett mi fogad? Egy kihalt sivatag szó szerint. Hőség, minden kihalt, semmi élet nincs. Kivéve a hét kalitkár, azokon kívül nem látok semmit sem. Hátranézek, vissza a Toronyba. Egyáltalán nem derít jobb kedvre, amit látok ott lent és idefent. Hol lehetnek a hercegnők?
- Van itt valaki? Hahó!
Nem válaszol senki sem. Nem értem, nem hercegnőknek kellene itt lenniük? Úgy értem, igazi embereknek, vagy hasonló, de itt nincs senki sem. Elindulok az egyik kalitka felé. Zöld színe van, olyan rozsdás zöld, egyáltalán nem szép. Ez inkább valami állatketrec lehet, nem pedig hercegnőkalitka. De mi ebben a logika? Kalitkába zárt hercegnők. Ez vicces inkább, mint komoly. Ki zárna be ide hercegnőket?
- Kérlek, szabadíts ki minket. Te vagy az, Prizma, ugye? Quillia? - lenézek a kalitka aljára, és ott meglátok egy gyönyörű lányt, kínai hercegnői ruhája van, aranyozott fejdísz a fején, arcán fájdalom és kétségbeesés.
- Igen, és te pedig...
- A nevem Haniyasu, én vagyok a föld hercegnője, a zöld szín a szivárványban. Kélek, Quillia! Szabadíts ki minket!
- Megteszek mindet, amit csak tudok, de segíts nekem, kérlek, mit tegyek, hogyan szabadítsalak ki?
- A ketreceinken van a megoldás, de mi nem tudjuk elolvasni, nem ismerjük ezeket az írásjeleket. Fejtsd meg őket. Neked menni fog!
- Hol keressem? Hová van írva?
- Látod a talpazatot? Ott kell lennie.
Látom, persze, a felső részét, a többi a homok alatt van, nem is értem, hogy nem fulladt meg eddig a hercegnő a homok alatt, mikor simán ráborulhatott volna a rácsok között. - Mégis mit kezdjek ennyi homokkal? Holnap sem ásom ki.
- Használd a prizmádat.
- Nincs is olyanom! Hogyan használjam?
- A nyakadban lévő nyaklánc a prizmád. Ha átalakul a kezedben bármire használhatod.
Annyira megnyugtatott most ezzel! Ha átalakul... köszönöm szépen, hogy ott van az a "ha". Leveszem a nyakláncomat, meglepetésemre semmit nem kell csinálnom, máris egy ecset alakú varázspálcává alakul. Mit aggódom ennyit? Fogalmam sincs. Kezdem túlzásba vinni.
A pálca oldalán egy idézet áll: "Mikor a legfeketébben terjeszkedik széjjel a sötétség, a fűszálak közül akkor tündökölnek elő a szentjánosbogarak és az ég boltozatán az örök csillagok."
- Kérlek, tisztítsd meg a teret! - mondom suttogva és felemelem a varázspálcát. Körözök vele egyet a fejem felett, amire nagy szélvihar kerekedik, és elnyeli az össze homokot. Meglepetésemre, a többi hercegnő is előtűnik a homok alól, mind a heten úgy néznek ki, mint akik meg fognak halni a következő két percben. Arcuk sápadt, beesett, betegek.
Most már jöhet a feladványok megoldása. Csak el kell olvasnom? Túl könnyűnek tűnik. Letérdelek Haniyasu kalitkája elé és hangosan olvasni kezdem:
"Az idő mindent fölfedez, semmit sem hagy rejtve, de napfényre hozza, még ha a föld mélységes mélyébe rejtőzött is."
- Ennek van valami értelme?
- Menj tovább, és olvasd fel mindet!
A pirosnál kezdem a kört. A kalitkában fekvő lány hátat fordít nekem.
- Tudom, hogy ki vagy - szólal meg, amikor szeretnék bemutatkozni. Megfordul és rám mosolyog.  - Örülök, hogy végre megjöttél. De miért hagytál el minket?
- Sajnálom, de nem tudom, mire célzol, most járok itt először. Téged hogy hívnak? 
- Ko-No-Hana vagyok, a virágzás és a tavasz hercegnője, a piros szín a szivárványban.
"Ha az ember szeret valakit, mindent könnyűnek talál. A Nap fényesebb, a virágok szebbek, az emberek jobbak."
Megyek a következő színhez: narancssárga. Ahogy közeledem, a hercegnő kinyújtja felém a kezét, én pedig szívesen magamhoz ölelném, ha nem lennének ott a rácsok.
- Tatsuta vagyok, az ősz hercegnője, a narancssárga a szivárványban.
"Tudod-e, hogy az igazi nagy szerelmet az őszi erdőn a legszebb kezdeni? Nincs nagyobb csók, mint amelynek váltását ezer halál lesi?"
A negyedik ketrec felé nézek. Olyan üresnek érzem magam belül. Mintha az, amit csinálok, teljesen értelmetlen lenne. Hiába olvasom fel ezeket a sorokat, nem fogja megmenteni sem a Tornyot sem a lányokat. Ezzel mit segítek? Csak rontok a helyzeten. De végigolvasom mindet.
- Ukemochi vagyok, a termékenység és az étel hercegnője, a sárga a szivárványban.
"A hiba az élet része. Ha nem hibázol, nem tanulsz, és ha nem tanulsz, soha nem változol."
Az ötödikben egy hideg tekintetű, törött szárnyú hercegnőt találok, arcán végigcsordulnak a könnyei. Ő a legszebb mindegyik közül.
- Marissa vagyok, a mennyek hercegnője, a világoskék a szivárványban.
 "A szó, ha olykor fájdalommal szállhat, nem ajkakon, a lelkekben bont szárnyat."
- Ennek már megint nincs semmi értelme! - mondom hangosan, és nincs kedvem tovább olvasgatni a feliratokat.
- Prizma, kérlek, gyere ide is! Olvasd fel az enyémet is. Hime vagyok, a teremtés hercegnője, a sötétkék a szivárványban.
- Megyek már!
"Isten bármilyen világot teremthetett volna, de ő ezt teremtette." - ez meg hogy tartozik ide? Semmi összefüggés nincs ezekben.
- Már csak én vagyok vissza - szólt az utolsó hang is - Uzume vagyok, a boldogság hercegnője, a lila a szivárványban.
- Olvasom máris:
"Igen, szeretni tudni a legnagyobb boldogság. És a szeretet a legnagyobb jó, amit az ember önmagából másoknak adhat."