A szivárvány

 Ülök az ágyon és mesekönyvet olvasok. Sóhajtok. Esik a hó odakint, nyugodtnak kéne lennem, tudom, és mégsem vagyok az, mert állandóan jár az agyam valamin. Hogy lehetek olyan szerencsétlen, hogy olyan ember kell nekem, aki tudom, hogy soha nem lehet az enyém? Könyörgök, mit gondoltam? Sóhajtok még egyszer. Le kell mondanom ezekről az érzésekről, húzom a szám, nem tetszik, hogy fel akarom adni a szerelmet.
Olyan kényelmetlen ülni. Félredobom a könyvet, kimászok az ágyból és a függöny mögé lépek, hogy élvezhessem a hóesést még egy kicsikét. Kedvem lenne kiszaladni a hóba, angyalkát csinálni és hógolyózni. De mihez kezdjek, ha éjjel van, és nem tudok már kimenni? Mindig akkor akarom csinálni a dolgokat, amikor nem lehet! Ez nem igazság.
- Te még mindig fent vagy?
- Anya! Megijesztettél! Amúgy épp olvastam, de nemsokára lekapcsolom a villanyt, jó?
- Ideje lesz, hajnali egy van! Jó éjt, kicsim - tudom, hogy haragszik, mégis mosolyogva megy ki. Hajnali egy... nincs is még késő.
Elmosolyodom. De hamar lefagy az arcomról a vigyor. Ideges vagyok. Újabb sóhaj.
- A fene vigye el! Biztos, csak álmodtam... és ha tényleg azokat mondta? Nem tudom, mit gondoljak, de nem kérdezhetek rá, hogy: Hé! Te! Tényleg azt mondtad, hogy bár az idősebb nők is annyit törődnének veled, mint én?
Ezt nem kérdezhetem meg! - Összekócolom a hajam. Nagy levegőt veszek, elszámolok ötig és kifújom. Csak nyugalom, ha nyugodtan átgondolom, talán találok megoldást rá, és minden jó lesz. Talán. Túl negatív vagyok, megint. Lekapcsolom a villanyt, és visszamegyek az ablakhoz. Csak állok, próbálok a hópelyhekre koncentrálni, de úgy látszik a fantáziám játszik velem. Magam előtt látom, ahogy kint állok az utcán, és egy férfi karjaiban szinte kitárul előttem a menny kapuja. Aztán érzem a számban annak a csokinak az ízét, amit együtt ettünk, hallom, ahogy a fülembe suttogja, milyen gézengúz vagyok, hideg kezemben pedig mintha meleg tenyere pihenne. Istenem, miért nem adtál nekem szárnyakat? Szeretném most azonnal látni őt, érinteni, suttogni a fülébe.
Bolond, bolond, bolond! Kiabálni volna kedvem. A bátyám is megmondta, ne fecséreljem olyan emberekre az időmet, akik nem érdemlik meg, de ha egyszer őt szeretem, akkor nem vághatom ki a szívemet, hogy ne ő legyen az, aki tetszik.
Járkálok a szobában. Oda és vissza, faltól falig, egy idő után már forgások és tánclépések lesznek az egyszerű mozdulatokból, forgok a szobában. Elvarázsol a hó és az érzéseim kavalkádja, nem tudok magamon uralkodni, hallom a néma zenét, mozgásra késztet egy rejtélyes erő, nem ereszt, szédülök, de pörgök tovább, még és még, köntösöm száll a levegőben. Aztán hirtelen megállok. Az ablakhoz sétálok, kinyitom, és látom előbukkanni a holdat a felhők mögül. Abbamaradt a havazás, a szobába befúj a hideg szél, lihegve nézem a csodát, amit nem tudok felfogni sem. Ilyen gyönyörű szivárványt még soha életemben nem láttam, mint amilyet most. A felhőket hétszínűre festi a hold. Tátott szájjal pislogok párat. Szeretném, ha mindenki látná, amit én, de nincs nálam fényképezőgép, nem tudok képet csinálni róla. Olyan szép. Nem jutok szavakhoz, nem érdekel, hogy a lábujjaim megfagynak, bár van rajtam zokni, a kezem hideg, és meg fogok fázni. Most muszáj néznem a holdat, megbabonázott, szinte álomcsókot lehelt a homlokomra. Elmosolyodom, és most tartós a mosolyom. Olyan, mintha feltöltődtem volna, új erőt kaptam, nem tudok itt bent maradni. De álmos vagyok. Becsukom az ablakot. Lemondóan sóhajtok, mosolyomból hosszúra nyúlt ásítás lesz. Bemászom az ágyba, magamra húzom a takarót és ülök egy kicsit még a sötétben. Valamilyen megmagyarázhatatlan öröm van a szívemben, hátradőlök.
Ráfekszem a könyvre, töri a hátam. Addig fészkelődök, amíg sikerül kivennem, és a fejem fölé teszem a nagypárnára.
Felnézek a plafonról lelógó darvakra, és elmormolok egy kívánságot:
- Azt kívánom, hogy legyek annyira bátor, hogy el tudjam neki mondani, amit érzek! Kérlek, Istenem!
A fal felé fordulok, és épp hálát adnék Istennek, amikor elkezd sajogni a fejem. Nem szokott fájni, érdekes, lehet, attól van, hogy kinyitottam az ablakot, vagy nem ittam eleget, vagy túl sokat ültem a számítógép előtt. Esetleg túl hangosan hallgathattam a zenét? Nem hiszem, anya nem jött, hogy halkítsam le. Végül is egy kis fejfájás nem fog megártani. Lehunyom a szemem, és nem jön az álom. Gyorsan átfordulok a másik oldalamra, hátha kényelmesebben tudok feküdni, amikor elkezdek szédülni. Újra forog velem a világ, ez biztos a sok tánctól van.
Behunyom a szemem, és rám tör egy szörnyű gondolat. Terhes vagyok! Neem! Hogy lennék terhes mikor meg sem csókolt, soha, akkor más hogy lehetett volna?
Mély levegő. Nyugalom. Mély levegő…
Nem vagyok terhes, akkor meg minek lélegzem úgy, mint aki szülni készül? Azt hiszem, összeszedem magam, és alszok! Úgyis álmos vagyok, és kifáradtam a táncban. Pihenésre van szükségem, most azonnal. Megint a fal felé fordulok, lassan kifújom az elhasznált levegőt, becsukom a szemem és szédülök, de nem foglalkozom vele, belesüppedek nyugtalan álmaim szivárványszínű tengerébe.

*

Álmodom, tudom. Ilyen nem létezik a valóságban. Fénygömbök keringenek körülöttem, elindulok a sötétségben. Olyan ez a hely, mint egy hatalmas, fekete erdő. És én ezen a rengetegen szeretnék átkelni? Nem ez teljesen képtelenség. Nem látok semmit, hálóingben és köntösben vagyok, a zoknim meg nem cipő, hamar elázik, ha vízbe lépek, vagy sárba. Mit csináljak? Becsukom a szemem, gondolkozom. El kell indulnom, minél előbb, álmodom csak, úgyis ki fogok jutni, de olyan félelmetes, hogy mindjárt belehalok, és rettegek a gondolattól, hogy most el kell indulnom, és nem is biztos, hogy kitalálok innen. Viszont ha nem próbálom meg és arra várok, hogy kiszabaduljak az álomból, sosem fogok felébredni. Inkább elindulok, meg tudom csinálni, azt hiszem. Ez tipikusan a félig üres, félig tele pohár esete. A pesszimista oldalam azt mondja, várjak, az optimista (a félénk optimista) oldalam azt mondja, menjek már! Lépek egyet aztán futva folytatom tovább azon az úton, amit a világító gömböcskék mutatnak. Egy idő után változik a színűk. Most lilán világítanak, de volt hogy kéken, zölden, vagy sárgán fénylettek.

Elfáradtam. Nem tudok tovább futni, sem menni. Leülök, nézem a fekete füvet, a fekete virágokat, a fekete fákat. Miért nem ébredtem még fel? Igaz, gyorsabb vagyok, mint a valóságban, de elfáradtam, folyik rólam a víz, és éhes is vagyok. Ahogy a szemem hozzászokott ehhez a furcsa világhoz, már nem is tűnik annyira félelmetesnek, mint elsőre gondoltam.
- És most hova tovább? Menjek még beljebb? Mi...
Elhomályosul az egész világ, jön a szédülés, behunyom a szemem, küzdök a hányinger ellen. Elfekszem a földön, és kipattan a szemem. Az ágyamban vagyok. Szabálytalanul gyorsan ver a szívem, nem kapok levegőt sem. Kotorászok a párnáim alatt, a telefonom keresem, de nem találom. Kétségbeesetten felülök, de azonnal visszafekszem, mikor rám tör a szédülés. Mély levegő... mély levegő... mély levegő, lélegezz!
Lélegzem én, de nem használ semmi sem, terhes vagyok, biztos! Várjunk, az előbb elvetettem az ötletet, akkor lázas beteg vagyok, aki beképzeli magának a sötét fekete erdőt, és a kis fénylő gömböket. Ez valami olcsó tréfa, pedig még részeg sem vagyok. Nem ittam alkohol, és nem drogozok. Ártatlan vagyok!
Fordulok az ablak felé, hogy kivánszorogjak az ágyból és kinyissam az ablakot, hátha jobban leszek, de már megint ráfekszem valami igazán törősre, és inkább meg sem mozdulok, míg ki nem halászom a bordáim alól azt a valamit, amiről kiderül, hogy a telefonom, és egy diadalittas sóhajtással meg nem látom, hogy fél kettő van. Istenem még visszavan a fél éjszaka!
Sóhajtok. Ha most elalszom, vajon visszakerülök az erdőbe? Talán. De az is lehet, hogy teljesen mást álmodok, és végigalszom az éjszakát.
Becsukom a szemem, megint, nem veszek tudomást arról, hogy forog a világ, és elalszom.

*

- Merre mész tovább?
- Fogalmam sincs, de mindenképpen ki kell keverednem ebből az erdőből. Te hogy kerülsz ide? Megijesztettél az előbb, amikor csak úgy kimásztál ebből a gödörből.
- Ezt én is mondhattam volna! Tudod, milyen félelmetes látványt nyújtasz ebben a ragyogó hófehér ruhában? Azt hittem szelemmel kerültem szembe. És mik azok a gömbök a fejed felett? Sosem láttam még ilyet!
- Hófehér ruha? - nézek végig magamon. Eddig fel sem tűnt, hogy olyan, mintha egy villanykörte lennék. Csak úgy ontom a fényt. Érdekes.
- Mi az, azt sem nézted mit veszel fel reggel? Milyen vicces lány vagy te! Most jut eszembe, illetlenség, hogy nem mutatkoztam be! A nevem Darkforest, és én vagyok ennek az erdőnek az egyetlen lakója. Örülök a találkozásnak!
- Milyen egy félelmetes fiú vagy te, Darkforest! Még én sem mondtam meg a nevem...
- Nem is kell megmondanod, tudom ki vagy te.
Értetlenül nézek rá. Vajon honnan tudhatja, ki lehetek? - Tényleg tudod? Úgy értem...
- Igen, te vagy a Prizma. Quillia a neved, ugye?
Quillia? Nem, ez valami tévedés, engem nem Quillia-nak hívnak, hanem Marianne-nak.
- Egyáltalán nem így hívnak. Nem is hallottam még ezt a nevet! A nevem Marianne. Marianne! Nem is egyezik a másikkal!
- De mindkettőbe van a és i betű! És nem lehetsz más! Biztosan te vagy Quillia! A legenda szerint legalábbis... De ha nem te vagy, akkor sajnálom, hogy feltartottalak. Jó utat! - Darkforest sértődötten visszaugrik oda ahonnan kimászott.
- Várj már! Milyen legenda? Segíts egy kicsit, kérlek! Mondd meg, mit csináljak? Darkforest! Hallod, amit mondok?
- Ne kiabálj! Először is, ha nem te vagy a Prizma, akkor miért meséljek neked bármit is? Ha meg te vagy a Prizma, akkor kérlek, ne mondd, hogy más vagy! Dönts el végre! Hallgass a szívedre! Mit mondd neked?
A szívem pillanatnyilag nem mondd semmit, de mit tehetnék? Hazudjak neki?
- Nem szeretem, ha hazudsz, jobb, ha egyenesen a szemébe mondod az igazságot! - hallom annak a férfinek a kedves hangját a fejembe, akit mindenkinél jobban szeretek a világon, és elkötelezem magam, hogy nem fogok füllenteni. A szívemre teszem a kezem, sóhajtok párat.
- Nem mondd semmit sem nekem. Van valami oka, hogy itt vagyok, de nem tudom megfogalmazni, meg tudod ezt érteni? Nem biztos, hogy az vagyok, akit keresel, de szeretném tudni ezt a legendát. Kíváncsi vagyok, nagyon. - mosolygok, hátha megenyhítem, de úgy látszik, nem sokat használok vele. Annyit gondolkodik, mit válaszoljon, hogy már azt hiszem, megnémult örökre.
- Menj az Angyalok Tornyához! Ott megtudhatod, hogy tényleg, te vagy-e a Prizma, Marianne, de ha nem te vagy, azonnal el kell hagynod ezt az erdőt! Különben nekem kell elüldöznöm téged. És akkor nem lehetek a barátod, remélem megérted, mi nem szeretjük azokat, akik nem biztosak önmagukban.
- Hol találom az Angyalok Tornyát? - leülök a fűre, feszülten figyelem az arcát amikor elkap a szédülés. - Nem akarlak sürgetni, Darkforest, de fel fogok ébredni... mondd már!
- Felébredni?
- Komolyan nincs időm erre... mindjárt... - homályosodik minden, érzem, hogy két világ között egyensúlyozom, és nem kell sok, hogy a valódiban találjam magam.
- Térj vissza hozzám, ide, itt várok majd rád! Quillia!  - kiáltása suttogássá válik, ahogy feleszmélek. A szobámban vagyok, de a falak visszhangozzák, amit mondott. Az angyalok tornya... vissza kellene aludnom, de elmúlt a szédülés. Félek, sosem tudom már meg, hogy én vagyok-e a Prizma, akármi is legyen az.
Most valahogy úgy érzem, hogy egyáltalán nincs tele az a pohár! Sírni volna kedvem, és hagyni ezt az egészet. Fent lenni egész éjjel alvás nélkül. Kutatom a telefonom, háromnegyed három van még csak. Kiszáradt a szám, fáj a fejem, és nem hiszem, hogy el tudnék aludni, de annyira szeretnék nyugodtan álmodni. Kicsordul egy könnycsepp a szememből, amit még vagy száz követ egymás után. Annyira sírok, hogy átjön a bátyám a szomszéd szobából.
- Veled meg mi történt? Úgy sírsz, mintha vége lenne a világnak. Még nem aludtam és hallottam, hogy...
- Bátyó! - zokogom, és lehúzom magam mellé az ágyra. - Ez annyira szörnyű! Nem tehetek semmit, és olyan dolgokat kérnek tőlem, amiket úgy érzem, nem tudok teljesíteni, és... nem tudok aludni!
- Nyugi, hugi, nem lesz semmi baj - tudom, hogy mosolyog, mindig próbál mosolyogni, amikor velem van.
- Te lehet, hogy nem fogod fel, amit mondok, de nincs semmi rendben!
- Ha amiatt a tuskó miatt fáj a fejed, aki állandóan kikosaraz, akkor holnap megyek, és megverem! Utána majd nem lesz kedve játszani az érzéseiddel. Most mi a bajod? Ne sírj még jobban!
De már késő, nem tudok mit tenni, patakokban folynak a könnyek az arcomon és nem segít semmi sem, az sem, hogy Bátyó átölel, az sem, hogy simogatja a hajam.
- Megyek, lefekszem aludni, ne sírj tovább, aludj jól, hugi - puszit nyom a homlokomra és kimegy a szobámból. Visszafekszem a párnámra, a plafont nézem, és a holdszivárványra gondolok. Olyan gyönyörű volt. Ahogy körbevette a holdat, a felhők mintha eltűntek volna, és varázslat született. Varázslat... látom magam előtt az apró tündérkéket, akik szorgosan gyűjtögetik az emberek szívéből a boldogságot. Vajon esik a hó? Vajon látszik még a hold? Visszajutok még abba az álomba? Látom még Darkforestet? Én vagyok... a Prizma...Quil...
Elnyomja az utolsó gondolatomat a rám nehezülő fáradtság. Elalszom.

*

Zuhanok lefelé. Érzem, ahogy fújja a hajam a szél. Olyan hideg, olyan sötét. Olyan...
- Megvagy! Quillia! Ébredj fel! - hallom Darkforest hangját. Kinyitom a szemem. Hogy kerültem ide?
- Hogy kerültem ide?
- Az égből estél. Rohannom kellett, hogy el tudjalak kapni. Már egy örökkévalóságot vártam rád. Azt hittem soha többé nem láthatlak. - letesz a földre, és szorosan magához ölel, nem szívesen ölelgetek bárkit, de olyan jól esik a közelsége, vészesen hasonlít arra az emberre, aki…
- Te vagy az? Mondd, hogy te vagy az! Te is a való világból csöppentél ide? Kérlek, mondd hogy téged igazából Alexandernek hívnak! Ugye így van! - tolom el magamtól, hogy jobban megnézzem. Nem tévedhetek. Ugyanolyan zöld a szeme, ugyanolyan az illata is. Minden, még a magassága is. Nem lehet. Ő az...
- Nem értem, hogy mire gondolsz, de indulnunk kell. - Megcsókolja a homlokomat, eláll a lélegzetem is. Megfogja a kezem, és vonakodva megindulok utána. - Vannak lovaim, velük hamarabb odaérünk az Angyalok Tornyához. Siessünk.
- Nem tudok lovagolni! Le fogok esni.
- Túl pesszimista vagy, nem tűröm azokat, akik túl negatívan látják a világot. Gyerünk, mosolyogj már! Nézd, ott vannak!
Látom, vagyis csak az egyik lovat, egy hófehéret, hosszú sörénnyel, kecses tartással. Kinyújtom felé a kezem, és magától odajön, hogy megsimogathassam az orrát.
- Segítek felülni rá, ha megengeded. - Bizonytalanul nézek rá, majd gyorsan elmosolyodom.
- Persze, mi a neve?
- Angyal.
- És a tiédet hogy hívják? Nem is látom, hol van?
- Azért nem látod, mert a ragyogó fényed nem ér el addig. Ördög, gyere ide!
Egy csodálatosan szép, éjfekete csődör lépdel oda mellénk, homlokán kéken ragyog az esthajnalcsillag. Megsimogatom őt is, elképesztően erősnek néz ki. Darkforest segít felszállni a lovam hátára, ahol teljesen biztonságban érzem magam nyereg nélkül is.
- Kapaszkodj a sörényébe. Szárnybontáskor kicsit megugrik majd, az is lehet, hogy felágaskodik, de ne ijedj meg.
Mielőtt rákérdeztem volna bármire is, Angyal felágaskodott, nyerített, és ugyanúgy állt tovább, mint előtte. Eltelt pár perc, mire megláttam a szárnyakat a hátán.
- De hiszem, ő egy pegazus! Nem közönséges ló!
- Pontosan, repülve tesszük meg az utat, az a leggyorsabb. Indulás!
Nem tudom, mennyit utaztunk, de az alatt az idő alatt, egyszer sem éreztem, hogy fel szeretnék ébredni ebből az álomból. Inkább azt kívántam, bár sosem érne véget az utazás, hogy minél több időt tudjak eltölteni Darkforesttel. Egyszerűen lenyűgözött, nem tudtam megállni, hogy ne nevessek állandóan, mindig viccelt valamivel, mindig kedvesen beszélt velem, néha viccből megsértődött, néha úgy tett, mintha egy kisgyerek lenne.
- Quillia! Hát nem csodálatos? Szárnyalunk! Alattunk az erdő, felettünk az ég. És nézd! Oda tartunk, ahhoz a fényoszlophoz, az az Angyalok Tornya.  - olyan közel repült hozzám, amennyire csak tudott, a két pegazus fej-fej mellett hasította át a fekete égboltot - Add a kezed!
- Nem érlek el, nem férünk el a szárnyaik miatt.
- Add a kezed, nyújtsd ide! Gyerünk! Bízz bennem!
- Bízom benned - suttogtam vissza - de félek.
Láttam, hogy mosolyog, szívem pedig hevesen dobogott, tudom, hogy őrültség ezt mondani, de mintha Alexander nevetését hallottam volna, úgy vágytam az érintését, mint még soha, így hát kinyújtottam a karom, Darkforest pedig közelebb repült hozzám.
- Most figyelj! Nigrum et album unio!
Először nem történt semmi sem, épp nevetésben törtem ki, amikor villámló tekintettel nézett rám, és a jókedvem elpárolgott. Feszültem figyeltem, ahogy egyre csak közeledik, és közeledik a két ló egymáshoz, és a végén egybeolvadtak.
Most már egy fekete lovon utaztunk, fehér sörénnyel, fehér csillaggal a homlokán. Hátam mögött hallottam Darkforest nevetését.
- Bemutatom neked Orgelust, ő a legjobb társam az utamon. Mindenhová elkísér engem, és most már téged is elfogadott, úgy tekint rád, mintha a mestere lennél, vagy valami hasonló. Szeret téged.
- Ez aztán a megtiszteltetés, köszönöm, Orgelus! - szeretetteljesen megpaskoltam a nyakát, mire vidáman felnyerített.
- Quillia, lendítsd át a bal lábad Orgelus feje fölött! Orgelus, addig álljunk meg.
Nem kérdeztem, megtettem, amit mondd, sokkal kényelmesebb volt, mint az előbb.
- Gyere, dőlj ide a mellkasomra, nem fázol? Betakarlak a köpenyemmel, ugye, milyen jó meleg?